Benedek István: Hetvennyolc

Ha az ember rászánja magát arra, hogy részt vegyen a közéletben, akár csak egyszerű újságcikkek írásával, ez óhatatlanul együttjár azzal, hogy barátokat és ellenségeket szerez. Barátom lesz mindenki, aki úgy érzi: az ő gondolatait mondtam ki, szinte helyette gondolkodom, megkönnyítem számára az eligazodást ebben az erkölcsileg oly bizonytalanná vált világban. Ellenfeleim mindazok, akiknek nem kell az erkölcsi világrend, sőt elpusztítására törekszenek. Örvendetes módon az előbbiek vannak többségben, sajnálatos módon az utóbbiak hallatják hangosabban szavukat. Barátaim megkérdik: miért nem válaszolok soha a támadásokra, becsmérlő írásokra? Nem tudják, milyen nevetségessé tenném magam, ha komolyan venném a támadásokat: a nyilasnak hazaáruló vagyok, a papnak antiklerikális, a kereszténynek zsidóbérenc, a zsidónak antiszemita, az ellenzéknek fasiszta, a kormánypártnak fölösleges... Nem tudják, milyen jelentéktelen senkik a támadók. Két év alatt összesen két újságírónak volt érdemes válaszolni, mindkettő barátommá lett azóta - a többiek barátságát nem igénylem. Hetvennyolc éves korában az ember már nyugodtan vállalhatja önmagát akkor is, ha nem tartozik semmilyen csoportosuláshoz, nem áll senki a háta mögött.
Ebben a válogatásban sok különféle írás közt főként az emigránsokhoz szólók fognak fölháborítani külhoni magyarokat, a mindent jobban tudókhoz tartozókat. Megynyugtat, hogy éppen a külhoniak közül az okosak megérettek, és rendre rendre küldik helyi lapjaikat - amelyek engem is okosabbá tesznek. El kell ismerni, hogy az itthoni gyűlölködőktől jobban tudják: csak a magyar jövő számít, egyéb semmi.