Jens Bjerre: Kalahári

1957-ben Bjerre a délnyugat-afrikai Kalahári-sivatagba indult kétszemélyes expedíciójával, és az ott lakó kung-busmanok mintegy ötven tagú csoportjával élt együtt négy hónapig a száraz időszakban. - Mintha a kőkorba csöppent volna bele az atomkor kellős közepén! A kung-busmanok a föld legprimitívebb népei közé tartoznak. Asszonyaik gyűjtögetéssel szerzik meg a mindennapra valót, a férfiak meg mérgezett nyíllal vadásznak. Félig letelepült, félig vándorló életmódot folytatnak. Van egy telephelyük, itt rakják össze - főleg fűből - madárfészekhez hasonló helyeiket, de ha rosszak az időjárási viszonyok, szárazság, vagy sztyeppetűz pusztít, az elköltöző vadállatok nyomában ők is felkerekednek és továbbállnak.
Bjerre barátságot kötött ezekkel az egyszerű emberekkel, és a busmanok is megszerették a szerzőt, aki jó szívvel közeledett feléjük. Elkísérte a férfiakat a vadászmezőkre, az asszonyokat bogyó- és lárvagyűjtögető útjaikra. Részt vett a kis csoport kultikus szertartásain, táncolt velük a holdfényes éjszakákon, amikor dallal, tánccal könyörögtek esőért a hosszú száraz évszak után. Elbeszélgetett a varázslóval hiedelmeikről, plasztikus képet mutat a kis csoport megkapó közösségi életéről, szokásairól.
Ismerteti a busmanok családi és temetkezési szertartásaikat. Érdekes például, hogy csak minden harmadik-negyedik újszülöttet hagynak életben, a többit születésük után elpusztítják. Az anya ugyanis - megfelelő táplálék hiányában - négyéves koráig szoptatja gyerekét, és a közben született kicsinyeit nem tudná felnevelni.
Bjerre sok szép busman mesét, naív költeményt közöl könyvében.